2018. május 10., csütörtök

Szolgálat: Kész!


Régóta követem őt, évek óta.
Mindig a város más pontjain kerül elő. Néha pár ember figyeli messziről, máskor igen nagy kocsisorok között szlalomozik, s van, hogy fiatalok állnak tőle távol, feltartott mobiltelefonnal.
Filmezik.

Napjainkban amúgy sem furcsa filmet vagy képet készíteni egy érdekes személyről.
Mindenkit megmosolyogtat. Engem is mindig jó kedvre derít, amikor látom. Nem rajta nevetek, nem röhögöm ki, s nem is szörnyülködök a természet egyszerű gyermekén. Igazából csak gesztusokkal operál, mégis melegség önt el, amikor a közelébe kerülök. Utóbb édesapám mellett ültem a kocsiban, vártuk a zöldet. Messziről kiböktem kopott bordó pulcsiját, megfakult khaki nadrágját és rongyos cipőjét. Szakálla deres és bozontos, arca borvirágos, pár szál jaja az égnek mered. Szemei alkoholgőzösek.
A menetrend szerinti műsort adta elő.
Odament egy autóshoz, aki előttünk állt a sorban kettővel. Nem kopog be az ablakon, nem tart semmilyen kéregető táblát, nem inzultál. Karjait hátracsapja, pók hasát kitolja, kihúzza magát legjobb tudása szerint. Az autós letekerte az ablakot, mire az öreg közelebb hajolt, mondott pár szót. Egy elegáns férfikéz nyúlt ki felé, kecsesen feltartott középső ujjal. Erre az öreg elővette láthatatlan fegyverét, és képletesen lelőtte a sofőrt.
A második autós már le sem húzta az ablakot, kormányára tapadva megrázta a fejét.
- Mi következünk – mondtam apunak izgatottan.
Édesapám ablaka eleve le volt húzva, így azzal nem törődve, lenyúlt a valamikori hamutartóhoz, és kivett egy kétszázast.
Az öreg megállt mellettünk, ugyanúgy, ahogy az imént kétszer is. Hozzánk is lehajolt, jó napot kívánt, mi is neki.
Apu kiadta neki a pénzt, mire hunyorogva megcsillant a szeme.
Haptákba vágta magát, kihúzta gerincét, összeütötte sarkait és szalutált:
- Köszönöm. – beszéde nem volt tiszta. – További jó utat, parancsnok! – mondta.
Közben zöldre váltott a lámpa, egy óvatos gázzal kigurultunk mellőle. Egymásra néztünk, és hangosan felnevettünk. Azután napokig parancsnoknak hívtam apukámat. Sosem felejtem el. Szürreálisabb volt, mint Mr. Lesev, aki hajléktalanként néha a 86-os buszon melegítette magát, s elmondta, hogy ő egy munkáját és életét elvesztett szakács. Legjobban leveseket tudott készíteni, mint szerinte: húslesev, gyulyás lesev, ragulesev. Kissé letompította nyelvét és agyát a kannás bor.
Visszatérve a katonánkra.
Hosszú ideig nem láttam. Apukám igen.
Itt-ott felbukkant a városban némi szolgálatra.
Nemrég a városban sétálgatva ismét megpillantottam. Katonai egyenruhája volt, és sapkája. Látszott rajta a kor, ám valamikor pár nappal korábban kaphatta. Szinte új uniformisnak tűnt. Ezúttal nem a kocsik között kéregetett sajátos módon, hanem a gyalogosokat kísérgette át az irdatlan kereszteződésben.
Több napig esett, reggelente fagyott, s mint az lenni szokott, a lámpák nem igen akartak működni, pusztán az üzemzavar sárga fénye villogott a város szürkeségében. Mivel az emberek jó része felvette magára a guruló esernyőt, káosz alakult ki. Mindenki menni akart. Kanyarodni, előre, dudálva és villogva, a zipzár elv ismerete és alkalmazása nélkül. Így ragadtunk mi, gyalogosok egy egyszer egyes járdaszigeten. Hiába néztünk, nem intett senki, hogy mehetünk. A busz belehajtott a pocsolyába, amitől többünk térdig vizes lett. A kocsik olyan tömötten álltak, hogy nem fértünk el; egy cingár fiú megpróbált átkígyózni, végül visszakullogott hozzánk, és lehajtott fejjel, az orra alatt morogva zsörtölődött.
Ezt vette észre a katonánk, aki átnézett felénk. Halált megvető bátorsággal lelépett az autók közé. Állt egy piros kocsi motorháztetejére támaszkodva, megvárta, míg arrébb megy az előtte álló. Intett a sofőrnek, kis türelem. A nő értetlenül tárta szét karjait a volán mögött. S ugyanígy tett a következő három kocsival is. Szétválasztotta a vasakat, akár a Vörös tengert.
Ahogy mindig, most is szalutált, s felszólított minket, hogy kövessük. Míg át nem értünk a másik oldalra, addig mentünk utána, mint a kiskacsák, követve az utasításait: - Jobb, bal! Jobb, bal! Jobb, bal! Szakasz állj! Egy kettő! – végignézett rajtunk somolyogva. – Balra át! – fordultunk hevenyészett tornaórás emlékeink után szabadon. – Pihenj! Oszolj!
Többen is adtunk neki pénzt, s mindenkit úgy szólított, ahogy ő jónak látta.
Engem speciel, csak asszonyomnak. Amikor beleejtettem a pénzt a tenyerébe, egymásra néztünk.
- Köszönöm, asszonyom! Azt hiszem, mára elég volt a szolgálatból!
- Menjen, százados, mára végzett! – ez volt a végszó. A villamosmegállóból még láttam, ahogy összeszedi a cókmókját, és eltűnik a város tömbjei között. Nem tudom, mi lehet vele azóta. Talán áthelyezték. Talán végleg leszerelt. Mindenesetre, bárhol is van, remélem, jó szolgálatot tesz a környéknek.