2018. május 5., szombat

Télidő a budai Várban


Kiállítást néztünk, amikor is kitaláltuk Andrissal, hogy sétálunk még egy kicsit, felmegyünk a Várba, és megnézzük a kedvenc kicsi ágyúját. Annyiszor voltunk már itt, hogy nem gondoltuk volna, hogy találunk még új dolgot magunk számára. Általában busszal jöttünk fel, vagy a másik irányból, így mindig a Hadtörténeti Múzeum környékén lyukadtunk ki, mert meg kell nézni és simogatni az ágyút. Végigsétálni a gesztenyefák között, majd lemenni a vadregényesbe hajló szerpentinen, hogy hazajussunk. Ezúttal viszont, ha már ott voltunk, akkor az Apród utca felől közelítettük meg okkupálni kívánt kirándulóhelyünket. Bementünk egy kőboltív alatt, ahol zöld táblácska hirdette, középkori vízhordó felfelé. Egymásra néztünk, ezt még nem láttuk, sehol senki, ár nincs kiírva, így behatoltunk a láthatatlan sötétségbe. Semmi sem mozdul egy centit se rajtunk kívül, csak apró, alig fej nagyságú lyukak szolgáltatják a világítást. Megyünk a sötétségben, egy alagútban, ami zsákutcába torkollik, ahol természetesen semmi sincs. Nevetgélünk, hogy ijesztő, várjuk a bohócot vagy az alient. Egyik sem jelenik meg. Túléltük, vidáman konstatáltuk, hogy akárhányszor mászkálunk a jól bejáratott helyeken, mindig találunk valami újat.

Szeretjük, amikor kevesen vannak, mert így önálló felfedezést tehetünk. A Vár, még így télvíz idején is csodálatos, ahogy áll a maga megroppanthatatlan magányában, magába fogadva az összes turistát, aki hazánkba érkezik. Küllemét nem csorbítják a kopasz ágak, a kies, fehér világba ékelődött, károgó Odin-szolgák, sem a neonszínekbe öltözött emberek, akik lihegve, fényképezve próbálják magukat beleégetni a pillanatba.
Mi csak megyünk a régi mosolyunkkal, és az új elméleteinkkel.
Igen. Valami nem változik.

Sűrű massza. Lüktető forgatag. Nyolcas-tízes csoportokba verődött emberek. Mindenki nyakában fényképezőgép, mások a telefonjaikat szorongatják, kétségbeesetten forgolódnak, míg a távolban feltűnik egy mély neonkékbe öltözött, szakállas férfi. Kedvesen mosolyog feléjük. Érdektől mentes gesztus ez, legalábbis, ez látszik kívülről. Jól passzolt a kétségbeesett tömeghez.
Négyen a bódéknál állnak. Válogatnak a mágnesek, magyarmintás fakanalak között. A harmadik alkudozni próbál az ezerkétszáz forintos kürtős kalácsra, majd gyermeki izgalommal látja, ahogy a szeme előtt készítik el a nehéz, édes tésztát. Megcsap az illata, fájdalmasan ütődnek neki gyomorfalamnak az éhség pillangói.
Van, aki a tájban gyönyörködik, tiszta időben belátni a várost. Mások összevont szemöldökkel értelmezik a várostérképet.
Ami furcsa a nyüzsgő belvároshoz képest, hogy kevesen nyúlnak az internet után. Nem látok sok hajlott hátú, konyuló fejű embert magam körül, mindenki beszélget, és magába szívja az élményt.
Naná, egy idegen város, idegen nyelvű emberei között, mi mást is csinálhatnának?
Arra gondolok, hogy amikor mással vagyok, folyton a kezemben van a telefon. Andrissal sétálva ez nincs meg, ellenben egészen sokat jár a szánk. Néha beszólnak, akik értik az elcsípett szavainkat. Volt, hogy csapódott hozzánk ember, aki érdekesnek találta a témánkat. S pont ez tetszett a külföldi kirándulásaimon is. Elvágva az internettől, igazi, élő emberekkel körülvéve, s meglátunk egy párt. Nem fogják egymás kezét, csak ki tudja, hosszú életük alatt, hányszor mehettek már keresztül a gesztenyésen, mégis, ott sétálnak. A bácsinál bot, a néni a másik oldalról belekarol. Követjük őket egészen a múzeumig, ahol a bácsi felmutat Andris ágyújára, aztán mondja: „mindig is ez volt a kedvencem”.
Andrissal egymásra nézünk, és felnevetünk. Furcsa időutazás, mert mi is ilyenek leszünk egy napon. Sosem egyedül, mindig egymás mellett botorkálva, és remegő kézzel mutatva rá a kedvenc helyeinkre, megpöccintve egy-egy emlékkel.

Ott fent egy kicsit mindenki művész és kalandor. Mintha önjelölt Lara Croftok és Indiana Jonesok mászkálnának körülöttünk. Felderítenek, tanulnak, értelmeznek, élményt gyűjtenek. Főleg az idősebbek. A fiatalabbakat nem veszem alapul, hiszen a márkás éttermek mélyén egy tál étel vagy egy pohár ital árnyékában váltják meg az életüket. A többiek a galériát keresik, vagy a labirintust. Meg is találják, s mennek a kis ágyúhoz.

A különböző emlékplakettel ellátott házak ablakai hol nyitva, hol zárva, hol pedig, csak a függöny mozgása mutatja, hogy a bent lakó is kíváncsi lakhelyének ideiglenes forgatagára. Minél jobban eltávolodsz a templomtól, annál csendesebb a hely, s annál kevesebb függöny ring a megijedt tulajdonosok keze nyomán.

Szóval, csak járkálunk. Nem tudom, mennyiszer mehettünk ezúttal körbe, de nem egyszer. Csak azt láttam, hogy a gyenge napot csípős hideg váltotta fel, a felhős ég sötétedésnek indult. Mi is csak akkor hagytuk el a tett helyszínét, amikor realizáltuk, ideje hazamenni. Le a rakpartra, el a Boráros térig. Semmi sem változott az úton. Sem a hely, sem az ott tartózkodók, pedig biztos nem ugyanazok. Ezeknek a helyeknek a sajátossága az a csoda, hogy eggyé formálja az embereket, csendes változatlanságba taszítva azt, akinek emlék ez a hely.